Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Gonoszság

2011.11.13

 Az emberi gonoszság elleni kűzdelem mindíg saját házunk táján kezdődik. Az ennek következtében kibontakozó öntisztulás lesz mindig a legnagyobb fegyverünk.

A gonosz ellentétes az élettel. Valami olyan, ami az életerő ellen hat az élet elveszejtésének érdekében.
A gonosz a lelket is megöli.

 

A gonoszság megfertőzi vagy valamilyen módon elpusztítja azt, aki túl sokáig a közelében marad.

Jung szerint a gonoszság annak a következménye, hogy a személy nem képes "találkozni" az árnyékszemélyiséggel. A rejtőzködés és a titkolózás az ördögi emberek alaptémája.

Meglehet, hogy kellemetlen bűnösnek érezni magunkat, de ennek köszönhetjük, hogy nem veszítjük el a kontrollt bűneink felett.

A gonosz emberek legjellemzőbb viselkedésformája a bűnbakképzés, mivel magukat kifogástalannak tekintik, élesen kirohannak az ellen, aki hibát vél felfedezni bennük.A bűnbakképzés legfőbb mozgatója: az önkritikától való félelem. Az önkritika felhívás a változásra. Ha kritikusan tekintek valamely vonásomra, akkor elkötelezem magam e vonás megváltoztatása mellett. A személyiség régi mintázatának meg kell halnia, hogy új születhessen a helyén. A gonosz patológiásan ragaszkodik személyisége állandóságához, amelyet nárcizmusában tökéletesnek lát. A gonosz emberek "tökéletes" énképük fenntartásának szentelték magukat, állandóan azzal vannak elfoglalva, hogy a morális tisztaság látszatát keltsék. Nincs motivációjuk, hogy valóban jók legyenek, ugyanakkor nagyon szeretnének jónak látszani. Jóságuk a színlelés szintjén marad. Hazug a lényük.

Ők azonban nem azért hazudnak elsősorban, hogy becsapjanak másokat, hanem azért, hogy önmagukat csapják be. Ugyanis nem képesek elviselni az önvád okozta fájdalmat. Ugyanakkor bár nem ismeri el, de valahogy mégis érzi saját gonoszságát. Pontosan ez az az érzés, amely elől fanatikusan menekül. 
A gonosz legalapvetőbb jellemzője nem a bűn vagy a tökéletlenség érzésének hiánya, hanem az, hogy képtelen elviselni ezt az érzést.
A gonosz ember szakadatlanul azzal van elfoglalva, hogy gonoszságának bizonyítékait a szőnyeg alá söpörje.

Akkor válunk gonosszá, ha megpróbálunk elrejtőzni saját magunk elől. A gonosz nem csak közvetlenül követi el bűneit, hanem közvetve, elleplező működése révén. A gonoszság nem a bűntudat hiányából, hanem a bűntudat elkerülésére tett erőfeszítésekből származik.

A gonoszság úgy is meghatározható, hogy az "a mások felett gyakorolt hatalom nyílt vagy leplezett alkalmazása a lelki fejlődés elkerülése érdekében".Az akaratos ember képtelen az engedelmességre - alapjában véve ez jellemzi azt a rosszindulatú nárcizmust. Az ellenséges nárcisztikus személy ragaszkodik ahhoz, hogy "minden körülménytől függetlenül megerősítsék". A választás képessége folyamatosan együtt változik az életvitelünkkel. Minél tovább hozunk rossz döntéseket, a szívünk annál inkább megkeményedik, minél gyakrabban döntünk jól, a szívünk annál jobban meglágyul, vagy inkább annál elevenebb lesz. Egyes nézetek szerint, az ember csak akkor tekinthető betegnek, ha fájdalomtól vagy fogyatékosságtól szenved - egyszóval szenvedés nélkül nem létezik betegség.

Ezzel szemben az érzelmi betegségek hátterében gyakran éppen a szenvedés átélésére való képtelenség áll. A gonosz ember tagadja, hogy bűntudattól szenvedne - saját bűnösségének, alkalmatlanságának, tökéletlenségének érzésétől - éppen ezért másokra hárítja fájdalmát projekció és bűnbakképzés útján. A gonosz ember elképesztő mennyiségű lelki energiát pazarol el az álcázásra. Legalább annyi energiát fordít körmönfont racionalizációira és destruktív kompenzációira, mint egy egészséges ember a szeretet kifejezésére. Ugyanis retteg attól, hogy az álca egyszer csak lehull és lelepleződik a világ és saját maga előtt. Egy személy gonoszságát majdnem mindig visszavezethetjük gyermekkori körülményeire, szülei vétkeire vagy örökletes tulajdonságaira. A gonoszság ennek ellenére az egyén választása, valójában választások egész sorozata. A gonoszságot felfoghatjuk úgy is, mint végső betegséget. A felelősség el nem ismerése általában alapvető ismertetőjegye a személyiségzavaroknak, a gonoszságot tehát a következőkben felsorolt további jegyek alapján különíthetjük el más zavaroktól: viselkedése állandó jelleggel destruktív és bűnbakképző, ám ez a legtöbbször igen körmönfontan jelentkezik. szélsőségesen képtelen elviselni mindenféle kritikát vagy egyéb nárcisztikus sérülést, ez azonban rend szerint rejtve marad, nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy nyilvános és privát énképükben egyaránt a tiszteletreméltóság látszatát keltsék, ez egyrészt kiegyensúlyozott életmódot eredményez, másrészt viszont állandó színlelést, az ellenséges érzések és a bosszúvágy tagadását. jellemző rájuk az intellektuális mesterkedés, a stressz növekedésével enyhe skizofréniára emlékeztető gondolkodási zavarok léphetnek fel.

Egy gyermek csak akkor tudja a gonoszságot érzelmileg túlélni, ha pszichikumát masszív erődítménnyé változtatja. Jóllehet ezek a megerősítő és elhárító mechanizmusok életbevágóan fontosak a gyermek túléléséhez, később elkerülhetetlenül megzavarhatják és veszélyeztethetik felnőtt életét. Az áldozatok számára az a legfájdalmasabb folyamat, melyben felismerik szüleikben a gonoszságot. A legtöbben nem is képesek erre, így továbbra is áldozatok maradnak. Azok fogják tisztán látni a problémát, akik képesek megnevezni azt. 

 

Többé kevésbé mindannyian énközpontúak vagyunk másokkal való viszonyainkban. Minden helyzetet abból a szempontból nézünk elsősorban, hogy minket hogyan érintett, és csak ezután kezdünk azon gondolkodni, hogy ugyanaz a helyzet hogyan hathatott a szituációban résztvevő másik személyre. Amennyiben törődünk a másikkal, akkor többnyire képesek vagyunk az ő nézőpontjára is gondolni, amely pedig alkalmanként gyökeresen eltérhet a miénktől.

A gonoszt nárcizmusa teszi veszélyessé, s nemcsak azért, mert bűnbakképzésre ösztönzi, hanem mert megfosztja attól a visszatartó erőtöl, amit az empátia és a mások iránti tisztelet eredményezhetne. A gonosznak nemcsak, hogy áldozatra van szüksége, valakire, akit feláldozhat nárcizmusáért, de nárcizmusa lehetővé is teszi számára, hogy ne kelljen figyelembe vennie áldozata emberi mivoltát. A mentális egészség alapvető feltétele, hogy világosan lássuk énhatárainkat és pontosan felismerjük másokét. Tudnunk kell, hol végződünk mi és hol kezdődik a másik ember.
A nárcisztikus betolakodás másik pusztító formája a szimbiotikus viszony létrehozása. A "szimbiózis" nem kölcsönösen előnyös kapcsolat, hanem kölcsönös parazitizmust és destruktív összekapcsolódást jelent. Egy szimbiotikus kapcsolatban egyik fél sem tud elválni a másiktól, holott mindkettőnek ez lenne a legelőnyösebb.
 

A cinkosság csoporthazugság! A hazugság egyszerre tünete és oka is a gonoszságnak.

A hosszantartó rossz közérzet hatására az emberek magától értetődően és majdhogynem elkerülhetetlenül regresszióba süllyedenek. Lelki fejlődésük a visszájára fordul. Nem telik bele sok idő, és lényük újra gyermekivé válik, leegyszerűsödik. A krónikus rossz közérzet stresszt okoz. A fent leírt regresszió tulajdonképpen az emberi szervezet természetes reakciója a krónikus stresszre.

Az emberek többsége szívesebben követ valakit, mint hogy ő maga vezessen. Minden valószínűség szerint ennek legfőbb oka a lustaság. Hiszen követni valakit nagyon egyszerű, sokkalta egyszerűbb, mint vállalni a vezető szerepet. Nem kell bonyolúlt döntésekkel vesződni, előre tervezni, kezdeményezni, a népszerűségünket kockáztatni vagy különösebb bátorságról tanubizonyságot tenni. A probléma csak az, hogy a követő szerepe nagyon hasonlatos a gyermekéhez. Egy felnőtt, ha egyénként viselkedik, akkor saját hajójának kapitánya, sorsa saját kezében van. Azonban, ha a követő szerepét vállalja, akkor átruházza a vezetőre önmaga fölötti hatalmát és érett döntéshozatali képességét.

 Függeni fog a vezetőtöl, mint ahogy egy kisgyerek függ a szüleitől. Az átlagemberben tehát erős hajlandóság van arra, hogy amint egy csoport tagjává válik, érzelmileg regresszióba kerüljön.

A csoport nárcizmusának egy kevésbé jóindulatú, de ugyanennyire általános formája az "ellenségkreálás" vagyis a "másik csoport" gyűlölete. A csoport kudarca és a fellépő csoportos önkritika tönkretennék a csoport öntudatát és kohézióját. A csoportvezetők ennél fogva mindíg és mindenhol ösztönösen tudják, hogy kudarc esetén a csoportkohéziót leghatékonyabban azzal erősíthetik meg, hogy felkorbácsolják csoportjuk gyűlöletét az idegenek vagy az "ellenség" iránt.

Egyének nem csupán azért ragaszkodnak elavult és érvényüket vesztett nézetekhez, mert fáradtságos volna megváltoztatni véleményüket, hanem azért is, mert nárcizmusuk folytán eszükbe sem jut, hogy eszméik és nézeteik hibásak lehetnek.