Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Modern mese 19.fejezet

2010.10.26

Annyira sok idő eltelt azóta, hogy elkezdtek egymással újra közös hangot találni Anna és Emilia. Apró lépések, icipici lábnyomok, de egymás irányába mutatnak...

Annyi fogadalom és annyi keserűség után, hiába az "én eldöntöm és feladom" szabadkozás, egy anyai szív az nem tud annyira megkeményedni, hogy ne a gyereke számítson. Nincs az a bántás, sértés, amin nem lehet túl lépni, és újra elkezdeni felépíteni, ami már annyiszor leborult. Anna tisztában van már azzal, hogy az igazi szeretet mindent legyőz és rendet teremt a lelkekben, és már újra van értelme várni a másnapot és ismét lehet örülni annak, hogy reggel van és jön az újabb feladat...

Anna azzal is tisztában van, hogy attól van ilyen nehéz dolguk a Milánnal, mert a rossz nem akarja abbahagyni a támadásait, de kit érdekel már? Mindenki tegyen amit akar, ha neki úgy jó, hogy folyamatos a genny, ám legyen, legyen mindig eleven a seb és fertőzzön mindenkit a környezetében...

Még jó, hogy ők ketten Milánnal másképp gondolkoznak, még jó, hogy ők ketten a Milánnal erős szövetség, még jó....

Ezért is, amikor az egyik feladná, jön a másik és szembe ülnek egymással, és árad a rengeteg energia, ami erőt ad, ami ismét tisztítja a látást és újabbnál újabb remények születnek, és újult erővel alakulnak a tervek, a kitartáshoz. És megtanulták, türelem kell és rengeteg szeretettel. Aki ad, az kap.

Egyszer Anna olvasott egy idézetet, amit egy bizonyos emberke szlogenjéül választott, lehet azt sem tudta honnan idézi (egyszer Anna elmondhatja neki, ha érdekli, de ezt  kétli), ami szerint "Úgy bánj másokkal, ahogy te is szeretnéd, hogy veled bánjanak". Szép gondolat, de ez  mindenkire igaznak kell legyen, ha magára nézve is betartja az aki lobogójára tűzve lengeti, az dicséretes....csak ebben az esetben ez is egyoldalú, rá nem vetíthető. Kár. Vagy ővele is úgy bánnak????

 Azóta a nap óta, hogy megtépázva visszatért otthonába Anna, és úgy gondolta, részéről ennyi, mert hiába a rengeteg küzdelem, amikor van egy fal, van egy jégburok, van egy ellenségkép, és ezeken képtelenség áttörni. Képtelen megrepeszteni a burkot, a falat, mert ha pici rés lesz rajta, valaki mindig ugrik befoltozni...És eljött a pillanat, amikor a repedés másnapra is megmaradt, és harmadnapra is, és valami elkezdődhetett.

Az, hogy így tudott alakulni, Anna hirtelen helyzet felismerésének volt köszönhető. A fegyver, amit a másik adott a kezébe. Egy gonosz pillanat, amiből megszületett a megoldás felé vezető út. És a kitartás okozta enyhülés. És az, hogy anya....

ÉS eljött a pillanat, amikor Emilia arra kérte Annát, hogy hivja fel, fel fogja venni a telefont.Nem volt hosszú beszélgetés, hihetetlen zavarban volt mindkét oldal, Emilia folyamatosan nevetett, meg hol sírt, érződött a hangján, hogy mekkora harc dúl benne. Mégiscsak három éve nem beszélt, nem beszélhetett az anyukájával. Mert így volt büntetve. Ő. Csak ezt még most nem látja, nem tudja, nem is fogja fel. Majd évek múlva, majd felnőttként, akkor mindent meg fog érteni...

Anna és Emilia megbeszélték azt a bizonyos dolgot, ami elindította őket a közös úton, egymás felé. Ami rájuk tartozik, és telerakta kérdőjellel az amúgy is kérdőjelektől hemzsegő kis fejét. Igaz, nem értettek egyet, de ez nem baj, kezdetnek már ez is jó. És azt senki nem várhatja el a másiktól, hogy elsőre, adjon igazat, de meghallgatta, és ez jó jel. Ez annyira inteligens, és annyira okos emberre vall.Meghallgatni a másikat, akkor is ha tele a lelke haraggal, gyűlölettel, meghallgatni, mert .....bár erre sokan képtelenek.

ÉS az msnek egyre sűrűbbek és egyre hosszabbak. Igaz, még Anna kezdeményez, igaz, hogy nehezen jön a válasz...de nyugi, nyugi,nyugi. Anna, gondolj bele, több mint három év, nem teheted semmissé!!! mondogatta magának, aztán mosolygott, persze, tudja nagyon jól, de az idő....az annyira gyorsan telik....és hiányzik a gyermeke, a gyermekei, nyugi....nyugi....nyugi! Mindennek eljön a maga ideje!

És mivel aminek meg kell történnie, az meg is történik, így újra volt rengeteg minden ami miatt küzdeni kell. És ez jó. Ahogy az is, amikor először leírta Emilia, hogy puszi és először leírta, hogy anyuci.....

Igaz, ez még nem sokszor történt, de addig volt még akadály. Mert azt gőrdíteni kell, mert ha már nem segítek, legalább akadályozok...DE addigra már Emilia arra a szintre jutott, hogy felkiálltott, ELÉG, hagyjátok abba, mint két óvodás, marakodtok, mondtam apának is, fejezze be, felejtsen már el téged. Hagyja abba ezt az egészet. Most először kimerte mondani Emilia ami már feszítette, hogy hagyják már abba...14 évesen több esze van, mint a környezetének. ÉS valószínű elért a füléig, a szivéig, ha ő nem lép, ennek sose lesz vége (bár sajnos még nincs), de megtette, ahogy minden gyereknek meg kellene tennie, mert a szüleik nem tőlük váltak el, csak a sértődöttek őket is megfosztják alapvető jogaiktól, hogy joguk van a másik szülőhöz is.

Azóta egyre gyakoribb a beszélgetés, sokszor késő éjszakába nyúló, együtt tanulnak a skypeon, mert Emilia kérte, és jó érzés. Aztán beszélgetnek telefonon, meg beszélgetnek skypeon, meg irogatnak msnen. És mindenről tudnak hülyülni, nevetnek és jól érzik magukat. Beszélgetnek, mint anya-lánya, és ha jön látogatóba az Anna testvére kis sütikét küld Emiliának.....

És Anna már nagyon szeretne találkozni, hogy a jég végre teljesen felolvadjon. De ez még nagy kihívás, érzi. Volt már megbeszélve személyes találkozás, itt vagy ott, hol legyen, de végül nem lett belőle semmi. Azóta újra tárgyaltak egy következő találkozásról, mert jó lenne és különben is Anna próbálja átsegíteni ezen a nehéz lépésen Emiliát....Közel a perc...ÉS Anna minden nap kéri az Égieket, segítsék meg, mert bárhogy is történt minden, akkora büntetést egyikőjük sem érdemelt, mint amit kaptak, kapnak....

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.