Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Modern mese 20. fejezet

2011.01.11

Milán és Anna élte a mindennapjait. A nem hétköznapi mindennapjait. A cseppet sem egyszerű és cseppet sem unalmas hétköznapjait. És eltelt az első közös karácsony, a második, a harmadik és a negyedik is. Ahogy eltelt az első közös év, a második, a harmadik és elérkezett a negyedik is.

Hiába teltek a napok, hiába próbáltak megfelelni a leghülyébb helyzetekben is, a legönzőbb kivánságokban is, a legbosszantóbb feltételekben is, semmi nem változott. Nem lett egyszerűbb csak zavarosabb, csak értetlenebb. Az elmúlt év, amely a harmadik volt a közös útjukon, ezektől függetlenül nagyon jó volt. Mert napról napra többet lehettek egymással, ismerhették meg még jobban egymást. Tehették, amihez kedvük volt, hisz hiába akarták volna, nem volt senki és senkik, akik icurkapicurka szerepet is kértek volna az életük filmjében. Ebben az évben jött el az a pillanat, amikor Anna gondolta azt a merészet, hogy elmegy Lenkéhez, nem maga miatt, mert hol érdekelte őt, az, hogy Lenke vagy a környezete mit is gondol róla. Gondoljon mindenki amit akar, főleg arról, akit nem is ismer, csak elmondás, leírás és egyoldalú vélemény alapján. Tehát nagyívben letojta ezt a részét, nem ezért tette, a gyerekek és az apjuk miatt. Mert elég volt már ebből az áldatlan állapotból, meddig akarja még a háttérből írni a zavaros forgatókönyvét. De hiába, mert aki nem egyenes jellem, az nem egyenes jellem, szemtől szemben meg pláne nem. Nincs három hát aki mögé lehet bújni és onnan, gúnyos mosollyal az arcon kiintegetni...Szóval, ez nem hogy segített volna, de inkább rontott, mindenen. Hisz senki nem volt kiváncsi Anna mondandójára , inkább magára húzták újra a "van nekünk önálló akaratunk, akit úgy hívnak, hogy..." álcát és begubóztak a maguk sem tudják mibe. Mert meg voltak sértve, mert haragudtak, mert utálkoztak, hisz még azt sem tudták miért, és hogy kibe, mert ilyenkor az ember leginkább magára haragszik, a maga gyengeségeire, a maga hibáira, a maga tehetetlenségére, a maga kicsinyességére. Amikor elkezd az ember haragudni, még van indoka, mert megmagyarázza magának, aztán ahogy telik az idő, már maga sem tudja miért, de haragszik még mindig, mert tegnap is haragudtam. Aztán ha már kezd "nemharagudni" emlékeztetik, hogy haragudnia kell, mert megigérte, és amúgy is a kötelessége, mert....

 

Aztán jött az ősz. A tél végi utolsó találkozás óta eltelt egy "kevéske" idő.Éppen egy gyermek megszületéséhez elegendő idő, a megfogantatástól a megszületésig... Ami arra kevés volt, hogy rend legyen ahol annak kell lenni, hogy el tudják dönteni hiányzik e valaki az életükből vagy sem, vagy keressék-e azt az embert, aki gondoskodik róluk, kicsit sem szerényen és szűkmarkúan, még akkor sem, ha ők ezzel vádolják. De honnan is veszik a bátorságot ehhez a hangnemhez, ehhez a stílushoz? Mióta szól bele a gyerek, hogy az apja mennyi gyerektartást fizessen utána, hogy mondhat egy gyerek ilyet akár az előbbiek ismeretében, de ettől függetlenül is,  "még jó hogy nem hasonlítok hozzád..." Csak néztek egymásra Anna  és Milán, mivé lett a világ, mi a fene történik itt. Valaki rázza már fel őket! Mit tesznek és mit képzelnek magukról? Ki a fene az aki mindent biztosít nekik? Ki a fene? Meddig kell még kényük-kedvük szerint tenni, mert akkor hátha? És ez már nemcsak az ottani felnőtt felelőssége, itt már maguk is tehetnek a dolgok alakulásáról. Nem jelentkeztek, egyik sem, ezeken a felháborító tartalmú és stílusú leveleken kivül, nekik végül is bármit meg szabad tenni. Milánt nagyon bántotta, az igazságtalanság leginkább, a hangnem és a sorokból kiérzett agymosás eredménye. Tudomásul vette, bármit is tesz, úgy lesz a fiuknak lefordítva, hogy ők ketten Annával sehogy sem jöjjenek jól ki...Tehát dönött. Három évvel az elköltözés után....Kivár....Kivárja, hogy a fiai újra visszategyék méltó helyére a szívükben. Hogy tisztuljon le a szemük elől a köd és átlássanak az ármánykodásokon, a félrevezetéseket felismerjék, és végre érezzék, hogy mit jelentenek az apjuknak.

Aztán valami történt, talán gondolkoztak és elindult a "vezérhangya"?, mert elfogadták a meghívásokat, bár csak ketten, de elmentek Milánékhoz. Két kisebb gyermek életében fontos napok köszöntek be, kis idő különbséggel, de legalább volt ok, hogy elmehessen értük az apjuk. A szülinapok. És ez hiába sikerült jól. Hiába volt kellemes a hangulat, hiába érezték jól magukat, semmi változás nem történt. A felfogásokban. Abban semmi. Hihetetlen. De semmi.

Ezt is jól mutatta a közelgő megmérettetés, a szalagavató. Amire nem jutott meghívó, csak Milánnak, végül is ez így normális, valahol, valahol nem. Valakiknél igen, valakinél nem. Nem lehetett venni csak hét darab meghívót, "...nem érted apa, ennyit lehetett csak, nem érted????Különben sem akarom ott látni Annát....."Hát ennyi, tehát semmi. Az nem számít, hogy ott van e az apám, de Anna akkor sem. Értse már meg a világ, mert Anna annyira híres és feltünő ember, hogy a jelenlevő közel ezer vendég nem a szalagavatóra koncentrált volna, hanem rá...És ez mégiscsak felháborító lett volna, vagy mégsem ez volt az oka annak, hogy ....hogy végre felnőttesen döntsön az emberfia, nyomástól mentesen, érzelmi zsarolástól függetlenül. Mert végül is mi kára lett volna? Végül is, ennyit nem ért volna meg az apja jelenléte? Végül is az az ember ennyit sem érdemel az életükből, akinek MINDENT, minden napot, minden falatot, minden lélegzetet köszönhet? Nem. Határozottan nem, mert ő már felnőtt és megmondja a frankót. Tökös legénynek is mondható, vagy mégsem? De egy biztos, ettől boldog volt, és elégedett, jól érezte magát a bőrében, mert újra rúghatott az apjába, megalázhatta Annát és egyébként is ő ezt megteheti, mert jogot kapott hozzá...Ettől függetlenül Milán megkapta a meghívót, pont egy nappal az esemény előtt, postai úton, közönséges (nem elsőbbségi, vagy ajánlott  ) küldemény formájában, hisz nem volt fontos még az sem, hogy időben érkezzen a levél. Ha megérkezik, meg, ha nem úgy is jó. Hisz senki sem akarta igazán, hogy ott legyen. Volt három hét eközben, hogy átgondolja a történéseket Anna és Milán, minden eshetőségre számoltak, egy meghívó(?), egy meghívó sem(?), valami csoda és mégiscsak kettő(?), mert hátha valaki értelmes felnőtt végre rájuk koppint, de mivel nem igy történt és az idő meg csak telt, szereztek meghívót, azzal a feltétellel, ha sikerül szerezni, és megkapja Milán a "sajátját", akkor ez jel és elmennek együtt, mert Milán nagyon szeretné látni a fiát...Hisz a nagy sem akarta annak idején, Anna miatt oda sem mehetett.....Aztán már azon viccelődtek, hogy végül Anna megy egyedül és Milán marad, és majdnem ez is történt. Aztán amikor csütörtökön sem volt még meghívó, eldöntötte Milán, nem fog elmenni. Elege van ebből a helyzetből amit művel vele a volt felesége a gyerekeken keresztül. Itt az utolsó csepp a pohárban, a sokadik utolsó csepp. És Anna hiába kérte, el kell menni, ő megvárja az autóban, ne tegye, biztos várja (bár akkor egy telefont elengedett volna mondjuk útban a szalagavató felé, hogy minden rendben van veled apa, a meghívó meg van- e és mikor érkezel, de sajnos ez sem történt meg), muszáj behódolnia, tudjuk mindketten és mindenki a környezetünkben, hogy mi az oka az egésznek, és ki, de ne foglalkozzon ezzel.......Nem. És igaza volt Milánnak, Anna újra és újra átgondolta, mennyire igaza volt a Milánnak, annak a férfinek aki a három fia édesapja akart maradni, aki rengeteg energiával küzdött, hogy ne szakadjon el a gyerekektől, aki ekkora büntetést kap az exétől, csak azért mert ...., mert elváltak.....És ez a FÉRFI igenis FÉRFI kell maradjon, feladata van, és a gyerekeit el kell tudni ereszteni az embernek, mert azok nem a tulajdonai, és itt sem ő mondta ki ezt, nem ő tette meg ehhez a lépést, ők akarták ellökni, nekik nem kell, nekik nincs rá szükségük, rá nincs, mint az apukájukra nincs, csak arra, amit adhat....na arra aztán igen....De még mennyire hogy igen.És igaza volt, hogy több sértés, pofon nem kell tőlük. Ettől még mindig nagyon szereti a gyermekeit, szenved a hiányuktól, de már túl fogja élni...

És ezek után csoda, hogy nem jelentkezett egyik sem? Hisz sértettek? Hitték magukról. De jött a szeretet ünnepe és Milán újra kereste a gyermekeit, hisz szeretne velük is ünnepelni. És, hogy teljes legyen  a megbékélés és mindenki mutasson valamit a megbékélésből és hogy túlléptek dolgokon, merészet gondolt. Hívta a fiait, hogy együtt leutaznának a vidéki rokonokhoz karácsonykor, egy éjszakáról lenne szó. Amúgy is rég látták a nagyszülőket, van mit pótolni, és hát a nagyszülő egyébként is mit tehet arról, hogy így alakult az élet? És egy jó hét gondolkodás után, és "még meg kell beszéljük" után döntöttek. Inkább lemennek hárman vonattal... Mert inkább faggyon meg a három gyerekem, de azzal a nővel nem!!!!lehetnek együtt. És leutaztak vonattal, megfázva, betegen, de  vonattal, és megtették ezt a fricskát is, de kit érdekel ez valójában, az anyjuk ettől boldog? Hála az égnek legalább most az, fázhattak a gyerekei, vonatozhattak a gyerekei, nem kellett az apjukkal töltsenek 24 órát a gyerekei, megint úgy történt minden ahogy ő akarta. Hogy minuszok vannak, na és, mi van akkor, nincsenek cukorkából! És mi van akkor, ha köhögnek és betegek, de akkor sem ülnek egy kocsiban azzal a nővel....

De legalább leutaztak, nézzük a jó oldalát, meglátogatták a szegény, vidéki nagyszülőket. Akiket mindig is szerettek, és akikhez szerettek kisgyermekként elmenni nyaralni. Akiket mellőztek az utóbbi három évben, mert " ők sem keresnek".

Milán küzdelme mellett, azért Anna sem "pihenhetett", mert a szeretett Emilia makrancosabb a makrancos hölgynél. Hol adott magából, hol amilyen gyorsan lehet, mindent elfeledett...Ha egyedül töltötte napjait kereste az anyukáját, kötöttek kis üzleteket, hisz, hogyan segítsen Anna, ha másban nem, mint a kislánya "vállalkozásában" igyekezett vásárló lenni. Aztán beszervezte egy-két barátját is, icipici segítség, de az Emilia legalább "megdolgozik" a pénzéért. Első alkalommal még a megrendelőn "anya", az Anna által annyira áhított szó szerepel, hogy végre újra kimondta, leírta Emilia, az ő kislánya, végre megtette, ekkor még egyedül volt. Aztán jött a változás, mert már nem volt egyedül, következő alkalommal már változott a hangulat, a hangnem, a stílus, mert most megint lehet, mert megint adják hozzá a butaságot. És már nem anya a megrendelő, most már "Anna", most már nem egyszerű fealdat eljuttatni a dolgokat, most már nem fontos a válasz a megkeresésre. Most már el kell felejteni, mennyire jó volt anyuval tanulni a skype-on, most már másnak kell az elvárásit figyelembe venni, mert ha nem így van, akkor vajon mi lesz, talán nem kap enni, vagy érzelmileg zsarolják? Hogy működik ez az ilyen fajta embereknél, az ilyen érzelmi sivár embereknél, akiknek nem számít a saját gyerekük, mert őket el merték hagyni....

És a lassan, türelemmel felépített vár, kártyavárként hullt alá, romokban minden és vitustáncot jár az ostoba felnőtt felette....

Msn letiltás, feloldás, letiltás, feloldás...Megkeresés, nincs válasz, megkeresés, nincs válasz. Sms, nincs válasz...

Anna, hagyd, majd magától rájön, ne erőltesd, hiába mondod mennyire okos kislány, nem az, sajnos, lásd be, mert lenne lehetősége, mégha meg is akar felelni az apjának, hogy keressen. Nem teszi, mert csak az érdekei vezérlik, ilyenné vált...- Jött a tanács, egyik embertől, másik embertől, rokontól, idegentől... De ez nem könnyű feladat, sokkal könnyebb egy felnőtt elé odaállni, legyek én a boxzsákod, de ne tedd a gyerekekkel amit, mint azt megtenni, amit a józan ész is diktál, megállni, hogy nem keresni, hogy kivárni, újra kivárni, ahogy az elmúlt évben is, mert megint lesz egy baromi hosszú év, egy elvesztegetett, vissza nem hozható marha hosszú év. Az idő meg fogy, egyre fogy, egyre telik, mert egyre gyorsabb, mert egyre jobban sürgetjük, hogy haladjon már gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban...Ordítani tudna az emberlánya, kiabálni a világba, hogy elég volt ebből, elég volt!!

És jött a szeretet ünnepe, a finish, az utolsó pár nap az ünnep meghitt pillanata előtt, és jött egy üzenet az msn-re Emiliától....Egy bűbáj hangnem, egy kérés, egy kimondatlan légyszi, légyszi, légyszi, egy leiratlan, tudom, hogy megteszed nekem, és tudom, hogy megteszed, mert fontos vagyok neked, mert szeretsz és különben is jön a karácsony...és Anna két perc gondolkodás után éjjel tizenegykor eldöntötte..Reggel korán elindultak .Mert már nem maradt csak négy óra, aztán vége a lehetőségnek, hogy a kéréséből karácsonyi ajándék legyen, és mivel Emiliának ez annyira fontos...És nyakukba vették Milánnal a nagyvárost és mentek és kerestek, és mentek és kerestek, és semmi, sajnos...volt minden lehetséges helyen a válasz. És az idő repül, te buta idő, most állj meg....és utolsó lehetőségként a talonba tett cím és ott bingó, fél bingó, mert kicsit nagyobb, kicsit drágább...és Emilia iskolában, smsek jönnek mennek, de ott akkor gyorsan, ott ezt így nem lehet megbeszélni...Tanakodás Milánnal, most mi legyen? És döntöttek, kifizették, csomag leküldve...Este gyors üzenet, ha megkaptad a csomagot remélhetőleg felhívás nélkül közlöd, persze,persze, volt a válasz..És nem kell kifizesd Emilia, mert ez a mi karácsonyi ajándékunk. Aztán semmi....

Hogy miért, mert már nem volt fontos. Hogy úgy kellett rákérdezni, hogy megkapta- e, szinte borítékolni lehetett volna. Hogy miért Annát kérte meg, ha így viselkedik vele, mert ő lakik a nagyváros közelében, ennyire egyszerű a válasz, és azóta semmi. Mire tanít az akinek tanítani kellene? Tanítani kellene a szeretetre, a tiszteletre, a szivességet csak akkor kérek....kezdetű mesére. Szóval kérdezi Anna, vajon mindenki tudja mi a szülő feladat? A szülőé, nem az elhagyott férj/feleség feladata, a szülő, a gondozó, a nevelő, a felnőtt, a nagykorú, a szellemileg nem korlátozott anya/apa feladata....

 De köszöni Anna és Milán jól vannak, nagyon szeretik egymást,semmit nem csillapodott a szerelmük, sőt, és  napról napra jobban tisztelik a másikat, s ha minden jól alakul, mert ez az év sok mindent tartogat, családjuk is lesz, aki nem fogja elfelejteni és forintban mérni, amit adni tudnak majd neki, szeretetből... És ez minden bánatot elfeledtet, tudják...