Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


modern mese 3. folytatás

2010.06.28

A Rosszapa sem volt mindig Rosszapa. Volt neki egy igen tisztességes neve, Milán,édesapa. Ahogy ez szokott lenni, ha már az ember családot alapít.

Ez a  házasság is úgy indult, ahogy bárki házassága. Tele álmokkal, reményekkel, boldogsággal. Az új varázsa, annyira vonzó. Hisz arra gondolt, hogy minden a legjobban fog alakulni, mert nem rajta fog múlni, nem csak rajta fog múlni. Elindult valahonnan, azt gondolta, már tudja a leckét, és nem fog hibázni. Soha. Azt  akarta, neki sikerüljön. Hisz minden adva van. Most nagyon boldog, jól érzi magát a bőrében.

Adva van ő, Milán a maga huszonévével, adva van a kedvese, Lenke, fiatalon, kedvesen. Szőtték az álmok rejtélyes, szövevényes hálóját, ahova aztán évek múlva belegabalyodtak, azt a hálót, amelyben évek múlva elvesztek....

De most még fiatal, álmodozó és boldog emberpár. A főiskola még elszólította őket a Főváros zajától. Itt minden idilli. Suli, család, munka, és a szerelmük első gyümölcse. Büszkeségük. Az iskolás évek elmúltak egyszercsak. Azt vette észre Milán, hogy a családot el kell tartani, valamit tenni kell. Hát tett. A munka akkor a Főváros közelébe szólíotta, hát költöztek, és hamarosan megszületett a második kisfiuk. Imádták. Mindenki imádta. (ahogy imádja ma is).De egyre inkább úgy tünt, hogy a lehető legrosszabb lépés volt, hogy felköltöztek a Fővárosba. A munka jó, a külön élet mindenkitől jó. De már nem annyira független mindenkitől, ahogy volt a vidéki kisvárosban. Ott minden annyira más volt.Csak Lenke meg ő és a gyerek. Magukban, a kis családi kör nyugalmával. Az új életükbe nemcsak a középső gyermek érkezett meg, hanem "beköltözött" a mindennapokba a tágabb család.

A kezdeti meghitt élet, egyre nyitottabb lett, magánélet mentes. Ez akkor és ott nem zavarta még Milánt, mert szerette Lenkét, szerette a családot, szeretett mindent, ami ehhez a nőhöz tartozott. Aztán teltek a napok, nőtt a család vele a terhek a gondok és eljött a pillanat, amikor úgy gondolta Milán, hogy ő Lenkével házasodott és eljött a perc, új utakat kezdeni, mert már nem független család ők, hanem az anyós-após által megalkotott életet élnek. Elkezdtek Lenkével házakat nézegetni, ebben sem volt még nézeteltérés, így találták meg későbbi új otthonukat nem messze a Fővárostól, egy peremvárosban.

Az új házba már öten költöztek. Boldogan, elégedetten. Mindenki családjától elég messze. De sokszor még sem elég nagy a távolság. Ezt az nem is úgy érzékeli, akinek a családja van jelen, mert ez természetes, és amikor már gyűlnek a felhők, a segélykiáltást meg sem hallja. Mert ő védve van, a saját családja védőszárnyai alól les ki. Milán igyekezett megfelelni a családnak, de sose tudta elfeledni honnan jött, évek alatt próbált megfelelni a Lenke elvárásainak, próbált önmagával meghasonulni, de nem ment. Nem tudta elfeledni, mit köszönhet szüleinek, az egyszerű, vidéki embereknek. És ahogy hagyta, hogy beszippantsa ez az élt, úgy próbált évek múlva visszatalálni önmagához.

Egyre inkább azt érezte elveszett. Ő már nem az a vidéke, mosolygos srác, ő már nem is ismeri saját magát. Pedig még hat nyolc éve ha házas, és már elveszett. Eltünt belőle, az a mi ő maga , a Milán. Hol rontotta el, gondolkozott, miért nem tudnak a Lenkével már úgy beszélgetni, miért egyre megközelíthetetlenebb a felesége. Azt gondolta a Milán, hogy biztos túl gyorsan jöttek a gyerekek egymás után. Biztos sok a teher, hát levette a nagy részét a Lenke válláról. Ahogy a gyerekek születésénél sem volt gond a fiúk gondozása, hát egyre több házimunkát vállalt át. Ne legyen túl leterhelt a felesége. IGaz még anyagilag nem voltak a legjobban, de a plussz munka, mégha időszakos is valamit segített. De sokszor nagy volt a hajtás, ezt Lenke nehezen birta. Kibukott. Milán ott volt mellett, a vádaskodások ellenére is. Azt gondolta, átmeneti állapot, segít meggyógyulni és akkor minden rendbe fog jönni.

Ideig-óráig.

Aztán úgy gondolták, az lenne a legjobb mindenkinek, ha Lenke emberek közé menne, biztos segítene, ha újra dolgozna... És attól a perctől érezte Milán, hogy egyre messzebb kerülnek egymástól. Mert hiába minden igyekezet, ha sosem köszönik meg, mert hiába a jószándék, ha megkérdőjelezik. Mert hiába a rengeteg megfeszített munka, ha ez természetes, mert hiába a rengeteg gondoskodás, ha semmi sem elég. És így laposodik el minden. És egyre gyakrabban mentek a Lenkével az emeleti fürdőszobába "megbeszélni" a gondokat és egyre hangosabbak a viták. Aztán kitudja hanyadik alkalom, hogy Milánnál betelik a pohár. Csomagol...

Miért marad mégis. Mert még azon a szinten van, hogy amiért dolgozott ott van, mert mindennél jobban szerette a gyermekeit, akikkel rengeteg időt töltött együtt, hisz több a szabad ideje, mint Lenkének és maga rendezheti a fiait, edzésről- edzésre,  próbáról- próbára rohant velük. Segített a házimunkában, hogy mire Lenke este hazaér, lássa, mennyire jó társa van. Vajon látta?

Voltak nagyon jó dolgok az életében, a gyerekek, a nyugis napok, amikor alakult az otthonuk, amikor szépnek látták az életet. Sokszor viszont az sem segített ha elindultak nyaralni, ha elindultak kikapcsolódni, a vége felé már ez sem segített megfáradt kapcsolatukon. És csak teltek a napok, a hónapok, az évek...ÉS egy újabb hullámvölgyben ültek,amikor azt a bizonyos augusztust irták a naptárak...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.